Sikeresen zártam 2013-at, mivel december 6-án értesített az a szervezet,- akikhez korábban jelentkeztem- hogy sikeres felvételt nyertem a gyakornoki programjukba, és január közepén mehetek Thaiföldre, gyerekeket angolra tanítani.Majd kiugrottam a bőrömből, 3 éve dédelgetett vágyam vált valóra.
Most itt az ágyamon pötyögöm ezeket a sorokat, Thaiföldön, visszaemlékezve, hogy is kezdődött mindez:
Magánéletileg és egzisztenciálisan oké voltam Londonban. Pont jól éreztem magam, minden összejött, a munkámat imádtam, a barátaimra számíthattam-ami egyébként később be is bizonyosodott, és meg is mutatkozott.
De mégis valami hiányzott, valami felemelkedés, valami plusz. Nem tudtam megmondani mi az, talán az új kihívás.Talán az a kaland, amit csak akkor kap az ember, ha kilép a komfortzónájából, talán ez: egy új kontinens, egy új Élet, egy Új kaland.
Már karácsony előtt el kezdtem felszámolni az életem Londonban, hazaköltözködtem, elintéztem minden teendőt, ami szükséges ilyenkor. Sűrű volt, nagyon. Nem volt lehetetlen, mentem egyenesen, dátumokat kértem konzulátusra, orvoshoz, repülő jegyeket vettem. Minden gördülékenyen haladt, minden élethelyzetben segítséget kaptam emberektől, angyaloktól, az univerzumtól, Istentől... mindenkitől. Ezért hálás is vagyok, sose fogom elfelejteni ezt a sok támogatást, ezt a sok pozitív energiát, ezt a sok szeretetet. Ez vitt előre. Köszönöm!
Feküdt a fiú az ágyon mellettem.Mondtam neki, elmegyek, Thaiföldre, minimum 6 hónapra. Elakadt a lélegzete, nyelt egyet, majd azt mondta: "El kell menned, csodás lesz!"
Emberek keresztezik az életünket, fogalmunk sincs milyen hatással vagyunk egymásra. Mondasz valamit, és ezzel Áment mondasz a másiknak. Mert felnéz Rád, mert bízik benned, mert szeret. Önzetlenül. Ez így működik, az őszinte emberi kapcsolatokban. Ahol nincs irigység, ahol nincs elhallgatás, ahol nincsenek játszmák.
Szóval megvolt a repülőjegyem: január 16 Budapest-Moszkva- Bangkok.
Előtte Londonban töltöttem pár napot, csodás volt. Imádtam. Az összes barátom körülöttem, elkényeztettek, ajándékokkal, szívességekkel, gesztusokkal le vettek a lábamról, sírtak, nevettek, elengedtek.
Majd ugyanez otthon, Magyarországon. A búcsú. Nem szeretem igazán. Nem szeretem,mert szomorú. Az emberek teszik azzá. Én csak a vidám búcsúzást szeretem. Mindenesetre olyan mély beszélgetéseket hozott ki belőlünk ez az Élet szituáció a családommal, amelyekért örökre hálás leszek, nekik.Meg akartam győződni arról, hogy minden rendbe lesz...ezért volt fontos nekem.
Eljött január 16. A reptérre a Tótlaci vitt ki, új országba repülés előtt mindig Ő visz ki, ez a szabály, Ő a kabalám. Ezt már Ő is tudja. Kellemes volt, analizálgattuk az embereket, okoskodtunk, röhögtünk, nyugodt voltam.
A repülőn megismerkedtem két kazah nővel, Marinával és Ludmillával, 84-ben költöztek Magyarországra, a férjeik Kazahsztánban tanultak pilótának.ott ismerkedtek meg egymással. Másfél évvel ezelőttig a Malév alkalmazásában dolgoztak a "fiúk". Aztán tudjuk mi lett:Vége a Malévnak, vége az állásuknak. Egyik napról a másikra. Magyarország, így szeretlek. A történtek után Thaiföldön kaptak pilóta állást, és most ezért utazott Ludmilla és Marina velem a gépen. Első perctől fogva szimpatizáltam velük, nyitottak, derűsek, kiállnak a férjeik mellett egy kemény élethelyzetben, hogy összetartsák a családot. Megszerettem ezt a két nőt!
Január 17én érkeztem meg Bangkokba, délelőtt 11.30kor. Első dolgom az volt, hogy vettem SIM kártyát, gyorsan írtam mindenkinek, hogy OK vagyok, majd felhívtam Nant, a helyi kapcsolattartómat, hogy úton vagyok a megbeszélt találkozási pont felé. Majd 30 perc után találkoztam vele a Payathai Vasútállomáson, onnan elmentünk a Victoria Monument-ig, ahol a híradóban látható és hallható lázadások vannak. Mondanom se kell totál nyugis minden, az emberek énekelnek, együtt vannak, sátrakat állítanak fel, ott alszanak, beszédeket mondanak. Olyan mint egy fesztivál, mint a Városligeti Majális! Nekem persze kultúr sok(K)... Sok az ember, meleg van, húzom magam mögött a 30kgos bőröndöt, magas a páratartalom, figyelek mindenre, mégis úgy érzem szét vagyok esve. Jó, hogy Nan velem volt, segített. Odament egy kisbusz tulajdonoshoz és lefoglalta az útunkat Banchang-ig, Rayongba. Ott hagytuk (???) a 30 kg-os bőröndöt! Igen ott!! Felügyelet nélkül. Aztán bementünk a piacra, kb mint a józsefvárosi piac. Volt ott minden, jó nagy dzsuva. Különben engem ez nem taszít, sőőőt... bírom ezt a forgatagot. Nan odament egy árushoz és vett tőle saslik szerű húst és sticky rice-t. Ragadós rízs. A hús hurkapálcára volt feltűzve. Az utca forgatagába sütötték ki, jól nézett ki, de a health and safety és egyéb higéniai kérdéseket hagyjuk. A kezembe nyomott egy saslik szerű cuccot. Én meg megettem, rá egy percre tudatosult bennem, hogy b.zdmeg megettem. ( Nem lett semmi bajom tőle..) Két és fél órát zötyögtünk a kisbuszba hazáig, ahol felvett a Coordinator tanár, és egy másik tanárnő bennünket, majd elvittek először a sulihoz, majd a szállásig. Nagyon szuper volt az első benyomásom, imádtam, lelkesedtem.
Ezek a képek az iskola udvaron készültek. Mindenhol pálmafák, nagy terek és játszóterek... :)
Az iskolától kb 15 percre lakok gyalog, az apartman házhoz érve találkoztunk Rachellel, ő is tanár, amerikai, nagyon kedves és segítőkész, nyitott és vicces, egyből lelkesen válaszolt a kérdéseimre, egymás szavába vágtunk, olyan volt, mintha várt volna. A másik kollégánk, Warren is ebben az apartman házba lakik. Vele nem találkoztam még, mert a hétvégét Laoszban tölti. Ő egyébként amerikai-japán szülők gyereke, október óta él itt, valószínű tovább marad, ha lejár a 6 hónapos szerződése. Rachel mondta, hogy nem igazán barátkozós a fiú.
Elmentünk a csajokkal a helyi Tescoba vásárolni, majd a Coordinatorunk meghívott minket vacsorázni. Igazán szép gesztus volt tőle, kicsit jobban megismertük egymást, és első találkozásom a Thai konyhával fenomenális volt. Az étterem mellett van a piac. Olyan dzsuvás piac mint Bangkokba, Rachel mondta, hogy imád odajárni, és 5 Baht-ért megsimogathatjuk az elefántot, ami szintén a piacon van.
A thai kolléganőnk pedig kijelentette, hogy hozzánk a puccos étterem illik, nem a piac... Rachellel ellenkeztünk. Márpedig mi imádjuk a piacot!! Azt hiszem ettől a perctől kezdve szerettem meg ezt a lányt.
A vacsora után én már hulla fáradt voltam, még bejött Rachel hozzám, beszélgettünk pár órát, aztán lefeküdtem aludni.
Több,mint 12 órát aludtam. Délben keltem, kipakoltam a bőröndömből, majd biciklire pattantam, és körbetekertem a környéket, voltam a suliban, és a városban is. Két félelmem van: a kutyák az utcán az egyik. Nagyon sok van belőlük és a hiénákat juttatják eszembe. Olyan veszett fejük van.A másik félelmem pedig biciklizés ebben a forgatagban. Mindkét félelmemmel szembe fogok nézni, és le fogom győzni.
Megint vettem az utcán kaját, asszem most már lassan függő leszek... :D :D
